Megtörtént az elképzelhetetlen: a rendező Katar válogatottja döntőt játszhat a férfiak kézilabda-világbajnokságán. Mivel a csapatban egyetlen katari születési játékos sincs, az edző pedig spanyol, eljött a pillanat, amikor dollárkötegek nyernek el érmeket rangos sportversenyeken.

Vagy ez igazságtalan túlzás lenne? Nem könnyű ügy, és nem volt az sose, ugyanis honosítás elég régóta létezik már- kézilabdában már hosszú hagyományokra tekint ez vissza. Az osztrákok női válogatottját sokan fel tudják idézni, ami tele volt innen-onnan összeszedett játékosokkal. De jutott országváltó tehetség más csapatokba is, magyarok is mentek külföldre, hozzánk is jöttek máshonnan. És ha egyet lehet honosítani, miért ne lehetne kettőt? Vagy egy egész válogatottat? Van egy határ, egy limit? Jogilag nincs, erkölcsileg pedig- na ne vicceljünk, a mai profi alapokon nyugvó élsportban az elvek éppen úgy megvehetők, mint a sztárok. A nemzetközi szövetség már bizonyította, mi a fontosabb: az egyenesen úton ki nem jutó német válogatottat adminisztratív módszerekkel sorolták be a mezőnybe, mert féltek egy ekkora piac elvesztésétől. Rég átlépték már a Rubicont...

Szóval Katar nem csak csodálatos stadionokkal, hanem csodálatos válogatottal is büszkélkedhet a jövőben. Aztán jön a focivébé, és állítólag már olimpiát is szeretnének rendezni. Gondolom, nyárit és télit egyszerre... Ha sikerül ügyesen csapatot "építeni", a végén lépni sem tudunk a menő katari focistáktól, súlyemelőktől és sífutóktól.

Mondok viszont én valamit! Akinek az nem tetszik, az a maga részéről tehet arról, hogy ez a fajta sportpolitika ne legyen követendő út a dúsgazdag diktatúrák számára. Mégpedig úgy, hogy a tévékapcsolóval szavazunk: ha nem a pályán dőlnek el a dolgok, hanem a pénz diktál rendezésről, csapatépítésről, nagy tornákra való kijutásról vagy bíráskodásról, akkor egyszerűen nem nézzük adott eseményt. Én például bele se nézek a kézivébé meccseibe, mert már az előzmények sem tetszettek, ami most megy, az pedig nem szórakoztató vagy érdekes a számomra. Egy elemzést megér, de hogy erre szánjak órákat az életemből? Inkább figyelek olyasmire, ahol szintén a pénz az úr, de tiszta, mindenki számára lefektetett szabályok igyekeznek egyenlő esélyeket teremteni a csapatoknak.

Így aztán tudomásul veszem a katariak sikerét, és nem bosszankodok miatta. Ügyesen megoldották, gratula nekik, de egyszerűen nincs kedvem ilyesmit nézni. Fogalmam sincs, a nálam lelkesebb kézirajongók hogy élik meg ezt a helyzetet; gyanítom, sokan döntenek úgy, hogy erre már nem kíváncsiak. És aztán az egész sztori vége az, hogy Katar nyer, a sport viszont veszít...